Mint a címből is kiderül, nem a meccsről magáról fog szólni ez a néhány sor, sokkal inkább arról, hogy milyen is volt újra „otthon” lenni. Elöljáróban annyit, hogy kicsiny csapatunktól nem állnak távol a viták, de abban mindannyian egyetértettünk, hogy bizony ezt a Paksot nagyon rühelljük. Érdektelen meccsek, stadionnak nehezen nevezhető pálya, ellenszenves játékosok és sorolhatnám. Mégis az alatt a néhány óra alatt, amit ott töltöttünk, bizonyosan helyet szorított magának szívünkben, mert végre azt éreztük: igen, újra hazatértünk. Eszméletlenül ambivalens érzés volt ez, hisz oly távol az otthontól, egy szerethetőnek nehezen nevezhető városban, annyira jól éreztük magunkat, mint nagyon nagyon régen.

Már az úton éreztük, ez valami olyasmi lesz kicsiben, mint 2,5 éve Nyíregyen. Az M6-os autópályán egy öreg páron kívül csak DVTK szurkolókkal találkoztunk, a pihenőkben közös pálinkázások, éneklések tarkították utunkat. Paksra beérve kerestük szemünkkel a többi szurkolót, a kivezényelt rendőrsereget, sehol semmi. A belvárosban néhány sálas emberen kívül, nem sok minden utalt arra, hogy itt mérkőzés lesz.  A stadionhoz érve megnyugodtunk, hiszen rengeteg autó parkolt mindenhol, folyt a sör, mentek a fotók, de rendőrrel továbbra sem találkoztunk. Egyszerűen nem hittük el, hogy az „oly félelmetes” diósgyőri hordát nem kíséri X a négyzeten rendőr, ahogy ez már bevett szokás.

http://instagram.com/amigelekenblog

http://instagram.com/amigelekenblog

Következő döbbenet, beléptetés. Ilyen korrekt biztonsági személyzettel én még nem találkoztam. Lehetett velük viccelődni, beszélgetni, míg a jegypénztárnál sorban álltunk. Gyors motozás és már benn is vagy! Se regisztráció, se forgó kapu, se 10000 rendőr, se bunkó lökdöső biztonsági, se agyhalott jegypénztáros, se semmi. Nyugalom, béke, jókedv mindenhol. Egészen döbbenetes. Annyira vicces ezt leírni, hogy muszáj még egyszer kihangsúlyozni. Olyan normálisan és kulturáltan mentek a dolgok, amihez magyar szurkoló (főleg ha vendég) nincs hozzászokva. Érdekes módon nem is történt semmiféle atrocitás, nem vezettek el senkit, pedig tényleg egy darab rendőr sem volt. ( hazafelé láttunk 2 azaz kettő darab rendőrautót) A büfében Borsodi 370-ért ami kicsit sok, de jó előre kicsapolva kellő mennyiség, és amíg az egyik pisilt a tiszta (!!!) wc-ben, a másik meg is kapta a nedűt. Kb. 17:40-kor értünk a stadionhoz, 55-re benn is voltunk, jegyvásárlással, beléptetéssel, pisiléssel, sörvétellel együtt. Hazai meccsen ez mennyi is lenne? Jobb bele sem gondolni.

Kurva jól éreztük magunkat. A stadionról nem beszélnék, hisz mindenki látta milyen, nem is érdekelt ott senkit, mert szurkoltunk. Igen, szurkoltunk. Nem a seggünket meresztettük a naposon, vagy bárhol máshol, hanem szurkoltunk. Dörrent is a vendégszektor szépen. Minden volt, ami kellett, majd mikor gólt lőttünk és robbant az első füst egy kicsit megálltam. Akkorákat szippantottam az illatából amekkorákat csak bírtam. Sokan hülyének nézhetnek most, de aki csak egyszer is szagolta már életében tudja, miről beszélek. Hiányzott. Annyira jók voltunk, hogy csak az volt a kérdés, hogy mennyi lesz a vége, de nem is ez volt a lényeg. Együtt voltunk, és győztünk.

Nem csak a pályán, azon kívül is. Mert mindenki láthatta, mire van szüksége egy szurkolónak. Egy rangadó azért nyilván más, de akkor is szürreális dolog az, hogy Miskolctól több 300 km-re egy Paksi pályán érezzük azt hosszú idő után újra, hogy igen, itthon vagyunk.

Nyertünk és boldogan távoztunk. Sok ismerőssel futottam össze és sokak szájából hallottam „Ezer éve nem találkoztunk!”, ez bizony így van. Sok régi arc volt ott ismét, remélem, nem kell sok időnek eltelnie, hogy újra találkozzunk!

Az otthoni cirkusz ismét elkezdődött, egyet ígérhetünk. Minden felesleges cirkuszi elem, és mindenféle hype ellen fel fogunk szólalni a következő másfél hétben, nem hagyjuk, hogy megvezessék ismét a szurkolókat és magát a csapatot. 2011-ben láttuk hová vezet. Itt Pakson is kiderült, hogy mire van szükség: SZURKOLÓKRA és CSAPATRA, így nagybetűkkel. Semmi másra. Se éneklő kislányra, se lufikra, se a lelátó alján szaladgáló zászlósokra, se konfettire, se kolbászra, se huligenszre, se ballettre, se külföldi szurkolók koppintására! NEM, NEM és NEM.

fotó: dvtk.eu

fotó: dvtk.eu

Nem kérünk ezekből, nincs rájuk szükség! Egyedül SZURKOLÓK kellenek és CSAPAT!

Szombaton Szombathely, csak ez a meccs fontos most.

Hajrá Diósgyőr!

ps.: A túra többi élményét meg találjátok hivatalos Twitter és Instagram oldalunkon, kövessetek minket ott is!